MAGYARÖRMÉNYEK

Kik az erdélyi örmények?

Az örmények a világ első keresztény államát hozták létre 301-ben Világosító Szent Gergely térítése következtében. Írásbeliségüket 405 körül alakították ki. Őseink 1239-ben kellett elmeneküljenek az őshazából, az „ezeregytornyú Ani” székesfővárosból a tatár betörés elől, majd több száz éves hányattatás, menekülés után telepedtek le Erdélyországban, ahol megalapították Szamosújvár és Erzsébetváros szabad királyi városokat, valamint felvirágoztatták Gyergyószentmiklós és Csíkszépvíz településeket. Új hazájukban magyarrá váltak, de 350 év után is vallják és ápolják erdélyi örmény gyökereiket, hagyományaikat és örmény katolikus vallásukat. A Kárpát-medencei magyarörmény diaszpóra a világon a legidősebb az örmény diaszpórák közül. Mára kb. 15-20 ezren lehetünk Magyarországon, és kb. 10 ezren Erdélyben. De a 2011-es magyarországi népszámlálás csupán 3571 főt mutatott ki. Ennek oka, hogy itthon is, mint Erdélyben, az örmény gyökerűek magyarnak vallják már magukat (magyarörmények), de kulturális és hitéleti identitásuk megmaradt örménynek.

„Kétféle ember él a Kárpát-medencében: az egyik tudja magáról, hogy örmény gyökerű, a másik még nem tudja magáról, hogy örmény gyökerű.” dr. Issekutz Sarolta

 

 

A magyarörmények

A hazánkban élő örmény nemzetiség létszáma kb. 15 – 20.000 főre tehető. Történelmileg három betelepülési hullámban érkeztek, bár már a honfoglaló magyarokkal együtt is jelentek meg örmény családok.

Az Árpád-kortól kezdve bizonyíthatóan jelen voltak az örmények, több forrás is megemlíti őket, pl. az esztergomi örmény negyedet a XIII. században. Jelenlétükre utal a kizárólag a Kárpát-medencében fellelhető 6 karéjos templomépítészet megjelenése (Karcsa, Gerény, Kiszombor, Tarnaszentmária, stb, számuk megközelítőleg 150 a Kárpát-medencében), amely csak örmény területen található. Ezek az első örmény közösségek beleolvadtak a magyarságba.

A második hullám a 350 éve I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem engedélyével betelepült örménység. Már az 1630-as évektől nagyobb csoportok jelennek meg Erdélyben, majd 1672-ben a hagyomány szerint 3000 örmény családnak ad letelepedési engedélyt és kiváltságokat a fejedelem. Ezen betelepülők leszármazottai nevezik magukat magyarörménynek (magyar anyanyelvű örmények) már a XIX. századtól). A 3000 családot a mai kutatók eltúlzottnak tartják.

Az első települések Erdélyben: Beszterce, Görgényszentimre, Petele, Ditró, Csíkszépvíz, Gyergyószentmiklós, Szamosújvár, Erzsébetváros, de szinte nincs olyan település Erdélyben, ahol nem telepedett volna le örmény család. Ezen családok magukat az „ezeregytornyú Ani” székesfővárosból származtatják, ahonnan 1239-ben voltak kénytelenek elmenekülni a mongol, tatár betörések miatt. Menekülési útvonaluk: Kaukázus – Krím félsziget – Moldva – Erdély.

Erdélyből nagy létszámban a trianoni békediktátum (1920) következtében menekültek a magyarokkal együtt az erdélyi örmények is a mai Magyarország területére, ez megismétlődött a II. Világháború következtében is. Létszámuk Erdélyben ma kb. 10-12 ezer főre tehető, míg Magyarországon kb. 15-20 ezerre. Anyanyelvük a betelepüléskor a nyugati örmény nyelvjárás kipcsák-örmény változata volt, amely Erdélyben erdélyi örmény nyelvjárásra változott. Ez a nyelvjárás azonban a XIX. század végére már kihalt. A magyarul beszélő örmény gyökerűek anyanyelve magyar, kulturális identitásuk kettős: magyar és örmény (magyarörmény). Vallásukat tekintve többségében örmény szertartású római katolikusok, illetve római katolikusok, reformátusok. Ápolják kultúrájukat, hagyományaikat, örmény katolikus hitéletüket (Budapesti Örmény Katolikus Lelkészség, templom és múzeum: Budapest, XI. ker. Orlay u. 6.). A nagy családok összetartásán túl közösségeket, egyesületeket hoztak létre: 1920-ban Magyarországi Örmények Egyesülete, míg 1997-ben Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület néven. Ők alkotják nagyrészben a történelmi örménységet ma Magyarországon.

A harmadik bevándorlási hullám az 1915-ben megkezdődő, de már a XIX. századi előzményekkel bíró törökországi örmény pogromokat követően, 1920 után érkezett Magyarországra, Erdélybe, illetve Románia más részeibe, valamint számos európai országba,  legtöbb Franciaországba, főképp Amerikába. A Magyarországon letelepedettek számaránya elenyésző, többen a II. Világháború után elhagyták az országot.

A negyedik bevándorlási hullám a karabahi háború idejére tehető (1988-1994), illetve a XX. század második felétől a vegyes házasságok és gazdasági megfontolások következtében a hazánkba betelepülők alkotják. Az utolsó két bevándorlási hullámmal érkezettek általában őrzik az örmény anyanyelvüket, az ifjabb generáció azonban már jobban beszéli a magyar nyelvet. Őket keleti örményeknek nevezzük, ezzel jelezve örmény anyanyelvűségüket. Magyarországon ma kb. 300-an beszélik anyanyelvi szinten az örmény nyelvet (keleti örmény nyelvjárás).

Az örmény nép kultúrájának és művészetének gyökere a több mint 6 ezer éves, keresztény nemzet kultúrája és művészete a maga egyedi írásbeliségével, keresztény szellemiséget tükröző keresztes-köveivel, templom építőművészetével, igen kifinomult fém- és ötvös művészetével és szakrális textiliáinak gyönyörűségével.

Az Erdélybe letelepedett utódok a dualizmus korában, az egyre inkább asszimilálódott örménység egyes értelmiségi köreiben „örmény kulturális reneszánsz” jött létre: foglalkozni kezdtek saját történelmükkel, kultúrájukkal, s mindez publikálására „Armenia Magyar-Örmény havi szemle” néven folyóiratot hoztak létre. Magukat magyar-örményként határozták meg, azaz politikai és anyanyelvi értelemben magyarként, de örmény szociokulturális örökséggel kiegészítve. Az identitás megtartása érdekében cikkeikben újra és újra fogalmazták, mit is jelent örménynek lenni. A lapban olvasható nemzetkarakterológia szerint az örmények „család- és vendégszerető, istenfélő, takarékos, szorgalmas, vállalkozó szellemű” emberek. Az „armenizmusként” megfogalmazott ideológiájuk szerint a magyar-örmény szinte magyarabb a magyarnál, s mivel a két nép tulajdonságai úgymond kiegészítik egymást, igen előnyös mindenki számára ez a vérkeresztezés. Ennek egyik jellemző példája, ahogy Szongott Kristóf főszerkesztő ír az Armenia induló számában: „Szemlénk […] a tudományos célon kívül szolgálatot fog tenni a magyar nyelvnek, terjeszteni fogja a magyarosodást, előmozdítja kultúr egyesületünk céljait – és követendő példát ád a nemzetiségeknek. Arméniánkban a magyar-örmény azt fogja folyton folyvást édes üdvözítőnkkel hangoztatni a nemzetiségek fülébe: – Példát adtam nektek, hogy a mit én is tettem, úgy cselekedjetek ti is. Én megtanultam a hazai nyelvet – tanuljátok meg ti is. Én mindig a haza érdekeit szolgáltam – ezt tegyétek ti is -.”

A XXI. századra a többszáz éve itt élő örmények már hasonultak befogadó nemzetükhöz. Mégis – megismerve életrajzukat, alkotásaikat, fotóikat, közvetlen egyéniségüket – általában feltűnik a jellegzetes örmény vonásuk, életfelfogásuk, színviláguk, gasztronómiájuk harsány zöldfűszerei, ecsetkezelésük, zenei hangzásaik, hazaszeretetük.

A hagyományosan ismert örmény foglalkozási ágaknak (marhakereskedelem, kézművesipar: szőnyegszövés, bőrfeldolgozás stb.) XIX. század utolsó harmadában történő megváltozásával az értelmiségi pályákon jelentek meg őseink: a közigazgatásban, igazságszolgáltatásban, katonai pályán, a politikai, tudományos és művészeti életben. Így adhattunk hazánknak pl. Aradi Vértanukat (Kiss Ernő honvéd altábornagy és Lázár Vilmos honvéd ezredes), Czetz János honvéd tábornok, magyar és argentin hőst, minisztereket (Lukács László, Lukács Béla, Gorove István, br. Dániel Ernő, Lukács György, Szilágyi Dezső, dr. Pattantyús Ábrahám Dezső, csejtei Kristóffy József), sőt miniszterelnököket is (Lukács László, dr. Pattantyús Ábrahám Dezső), parlamenti képviselőket pl. Novák Márton, Jakab Bogdán, Simay Gergely, Lászlóffy Antal, Mártonffy Márton, dr. Issekutz Viktor, Urmánczy Nándor, stb. személyében. Az értelmiségi foglalkozás következtében a nagyvárosokban és főleg a fővárosban telepedtek le.

Művészetek terén olyan neveket kell megemlíteni pl. mint Hollósy Simon, Barcsay Jenő, ifj Halász Gyula (Brassai) fotóművész, Karácsonyi János festőművész, Barcsay enőek. Irodalom területén büszkék vagyunk Csiky Gergelyre, dr. Bányai Elemérre (Zuboly), Dávid Antal Ivánra, Petelei Istvánra, Szongott Kristófra, Kolozsvári Grandpier Emilre, Tutsek Anna írónőre, stb. A zene területén váltak híressé Telmányi Emil, Kacsóh Pongrác  és Viski János zeneszerzők, Hollósy Kornélia és Tutsek Piroska énekesnők, Agárdy Gábor színművész és festőművész,  Bánffy György színművész, Vákár Tibor építőművész és festő, Lászlóffy Aladár író, költő, Jakobovits Miklós festőművész, Lászlóffy Csaba költő és író, Gross Arnold grafikus- és festőművész, Karácsony Ernő festőművész, Barcsay Jenő festőművész, Szervátiusz Tibor szobrászművész. A közelmúltban elhunyt Gyulai Líviusz grafikusművész, Jankovics Marcell művelődéstörténész, illusztrátor.
A tudomány területén szerzett hírnevet pl. Pattantyús Ábrahám Géza akadémikus, dr. Issekutz Béla orvos, gyógyszerész, akadémikus, Puskás Tivadar feltaláló, Korbuly Károly és Korbuly János mérnökök és feltalálók,  Torma Zsófia régésznő, dr. Csausz Márton orvos, egyetemi tanár, dr. Jakabffy Elemér kisebbségpolitikus, stb. Egyházi személyek közül kiemelkedett Bogdánffy Szilárd titkos püspök.

Ugyanez vonatkozik a mai korra is, hiszen őseink mai leszármazottai szintén az értelmiségi pályákon jeleskednek nem kis eredménnyel.